vissza
GYŐRI ERZSÉBET köszöntése a Széchényi-emlékérem átadása alkalmából
2001. április 26-án

Győri Erzsébetet jöttem dicsérni, de engedtessék meg nekem, hogy először (és majd másodjára, harmadjára is) magamat sajnáltassam. Mert roppant nehéz a helyzetem, több okból is kifolyólag. Önmagában véve persze roppant könnyű lenne a feladvány, hisz Erzsit dicsérni könnyű és kellemes, könnyű, mert Ő minden alaposabb meggondolás és nekikészülés nélkül is fölöttébb dicséretreméltó, kellemes is, mert illenek hozzá és rá a dicsérő szavak. Ámde azért nehéz mégiscsak és mindennek ellenére, mert Erzsi valahogy semmiképp sem illik bele abba a képbe, amit a Széchényi-emlékérem liturgiája és hagyománya felidéz. Az emlékérmet azok kapták és kapják majd a jövőben is, akik sokat tettek a Széchényi Könyvtárért, akiknek életműve a nemzeti könyvtárhoz kötődik-kapcsolódik, akik nélkül a Széchényi Könyvtár nem lenne, nem lehetne az, ami. Illik persze ez Győri Erzsébetre is, csak éppen másként, máshogy mint az eddigi érmesekre, akiknek táborába mostantól ő tartozni fog. Győri Erzsébet ugyanis már egy egész könyvtárosi életművet tudhatott maga mögött, amikor – 1983-ban – a nemzeti könyvtár munkatársa lett. (Persze volt már korábban is rövid vendégszereplése a Széchényiben, 1976-77-ben dolgozott már a KMK-ban.) És elhangzott immáron a szó, a KMK neve is, ami miatt zavarom és nehézségeim csak fokozódnak, ám erről később. Szóval hatalmas könyvtári oeuvre állt már Győri Erzsi mögött, amikor 1985-ben a nemzeti könyvtár munkatársa lett. Ezt az életművet méltatni most nem lenne illendő, nem ezért az oeuvre-ért kapja az emlékérmet Erzsi, és bizonnyal minden sokkal egyszerűbb lenne, ha Erzsi már kisleányként a Széchényiben kezdett volna dolgozni, ha el sem tudnák képzelni őt valahol másutt. Ám mégiscsak el kell őt képzelnünk, méghozzá egészen különös, a Széchényiből nézve szinte egzotikus helyeken és szituációkban. Weöres Sándor írja a Mahruh veszése című poémája elöljáró beszédében, hogy a költemény bizonyos szavai mint furcsa-különös sárkánynyomok bukkannak elő a versszövet iszapjából. Ilyen sárkánynyomokként borzasztanak, rémítenek minket ősoeszkásokat az ünnepelt pályájának olyan elemei, mint a sajószentpéteri lóca-könyvtár (igen, valóban két egymásra tett lócából állt ez a könyvtár, amelyből Erzsi csinált aztán fórsriftos műintézményt). De egzotikus lehel abba is belegondolni, hogy szervező könyvtáros volt az ünnepelt Szikszón, hogy járási könyvtárigazgatóként működött Encsen, hogy dolgozott a miskolci Megyei Tanács Művelődési Osztályán, sőt - még elgondolni is szörnyű ezt egy oeszkásnak, munkatársa volt a Művelődési Minisztérium Könyvtári Osztályának. Persze épp csak szemelgettem a sárkánynyomok között, nem említettem a miskolci megyei könyvtárat, az ugyancsak miskolci városi könyvtárat, a Könyvtárellátót stb. Nem is fogom említeni mindezeket, hisz semmi közük a mostani alkalomhoz. Azaz, valóban semmi közük sincs? Dehogyse nincsen. Az a hölgy, aki 1985-ben – immáron véglegesen – a Széchényi Könyvtár munkatársa lett, olyanféle vizekben fürdött meg, amilyenekről mi inkább csak hallottunk, legtöbbünk még csak nem is látott ilyesmit, legfeljebb a szakirodalom szépítő-torzító tükrében. Úgy is fogalmazhatnék, hogy Erzsivel a könyvtári élet, a nyers és durva könyvtárosi valóság tört be a Széchényi Könyvtár szentelt falai közé. Lehet Erzsi bármennyire kifinomult és decens lény, a szó heideggeri értelemben vett Soseinje maga a nyers és durva való. Erről a valóságról szerzett nagyon is matter of fact ismereteit, tudásait hozta el a Széchényibe, és – egészen bizonyos vagyok benne – nem kaphatna most Széchényi-emlékérmet, ha enélkül a poggyász nélkül érkezik. Az azután már az ő különös tehetségét és szituációérzékét, speciális képességeit és egyéni veretű sajátosságait jellemzi, hogy ezzel a tudással tudott mit kezdeni a Széchényiben, hogy nem hagyta, hogy ezek a tudásai véglegesen a múltba és a felejtésbe merüljenek, hanem általuk, az ő révükön a Széchényi Könyvtár legyen egészen másmilyen. És a legerősebb érv Győri Erzsébet emlékéremmel való kitüntetése mellett talán éppen az, hogy átformálta, nagyon is átformálta a Széchényit, éppen annak nyomvonalán, amelyet a sárkánynyomok az ő számára is kijelöltek. Mert leomlottak a Széchényi Könyvtár szentelt falai, ezt mindannyian tudjuk. A toposz noétoszból, a könyvtári ideák őshonából leszállt a nemzeti könyvtár a minden könyvtárak közös arénájába, lett részese, sőt vezére egy küzdelemnek, amelynek nincs és nem is lehet vége. E küzdelemhez nélkülözhetetlen volt az a tudás, azoknak a vizeknek az ismerete, amelyről, amelyekről szólottam volt. Említettem a KMK nevét is. Ma már talán nem ünneprontás, kivált mivel nincsen is már KMK, ha arról ejtünk szót, hogy a Széchényi és a KMK egészen speciális viszonyban volt mindenkor egymással. A KMK igazgatójának az OSZK főigazgatója természetesen főnöke volt mindig is, ám mégse volt igazi főnöke. Az a Széchényin kívül lakozott, és főnöke volt az OSZK főigazgatójának is. Ha a sajátos, és igazán sohasem tisztázott helyzet maga volt az állandóan ketyegő borzadály, amely megmérgezte a két intézmény viszonyát és sajátosan csipkelődő személyes kapcsolatrendszereket tett szinte kötelezővé. A káemkások és az oeszkások kölcsönösen és a legteljesebb természetességgel nézték le egymást és néztek fel magukra, igazi munkakapcsolat nem is igen volt közöttük, legfeljebb a munkajelentések és beszámolók papírján, sőt személyes kapcsolat sem igen alakulgatott a két szomszédvár munkatársai közt. Most nem lenne helyénvaló arról szólni, hogy de bezzeg mennyire másként van ez most, kivált a Könyvtári Intézet megalakulása, státusának pontos-tökéletes tisztázása kapcsán. Arról azonban annál inkább meg kell emlékeznem, hogy a két intézmény közötti kommunikációs és egyéb falakat Győri Erzsébet döngette a legnagyobb hévvel és eréllyel, és a leginkább eredményesen is. De mielőtt ennek taglalásába bocsátkoznánk, beszéljünk egy kissé másról.
Államtitkárok szokásos szövege, legutóbb épp a mi legsajátabb helyettes államtitkárunktól hallhattuk, hogy az, aki főtisztviselőként, főhivatalnokként kezd el dolgozni a minisztériumban, az nem kerül át egyúttal a másik oldalra. Nincs másik – mondják, egy az ügy, egy a feladat. Bizonnyal így is van ez, államtitkári nézőpontból. Az azonban mégiscsak másik oldal volt, amikor Győri Erzsi a Könyvtárellátó vezetőjéből az Új Könyvek főszerkesztőjévé vált. És hál’ Isten, hogy pont a megfelelő másik oldalra került. Ha valaki, ő azután igazán tudta, hogy miről is van szó, milyen szempontok, felfogásmódok, koncepciók és miegyebek ütköznek, szikráznak itt össze, és ha sikerül neki az Új Könyveket egészen új talapzatra állítania, akkor ebben a minőségben benne van – a saját tehetség és invenció mellett – az is, hogy pontosan, hitelesen, első kézből ismerte a másik oldalt. Ez a modell kicsiben, érvényesült azután nagyban is. Ő, aki megjárta a terepet, a vidéket, aki dolgozott szinte minden lehetséges és elképzelhető könyvtárügyi poszton és helyszínen, a KMK megbízott igazgatójaként igazán a saját élményei, beidegződései, helyzetértékelései, konkrét tudásanyaga alapján tevékenykedhetett és ezt is tette. Hogy az átmenet KMK-ból Könyvtári Intézetbe olyan könnyű és minden megrázkódtatástól mentes lehetett, elsősorban annak köszönhető, hogy a Győri Erzsébet vezette KMK már nem az a KMK volt. Valamiképp elővételezte, anticipálta Erzsi az újat, amelyet jó ideig csak az idő hordott méhében, és hogy az idő Könyvtári Intézettel vemhes, ki sem tudhatta. Ez az anticipatív tulajdonság azonban másban is megnyilvánult Erzsinél. A sokból én most csak egyetlen momentumot, aspektust ragadnék ki. Erzsi, nyilván ugyancsak számos korábbi tapasztalata által felvértezve, különösen erős és fondorlatos érzékkel bírt a humánmenedzsmenthez (régi szép szóval: kádermunka). Hogy kiket vette fel a KMK-ba, akik ma a Könyvtári Intézet oszlopos tagjai, kikre bízott és milyen munkákat, hosszú lenne felsorolni, így becsületszóra kell elhinniük a jelenlevőknek, hogy telitalálatainak se szeri, se száma, félrefogásairól viszont ki sem tud. (Önmagát igazán nem hozhatja fel példaként a laudátor.) Utódot és utódokat nevelt Erzsi, már abban az életkorában, amikor nyugdíjba vonulásáról még szó sem eshetett. És ezek az utódok adhatnák az igazi laudációt, de hát adják is, nem szövegeléssel, hanem létükkel és munkálkodásukkal. Ebben persze az is vastagon benne van, hogy Erzsitől idegen, zsigerileg idegen a féltékenység. Azon ritka vezetők közé tartozott és tartozik, akik valóban és szívből tudtak, tudnak örülni a kollégák mindent elsöprő szakmai, tudományos vagy bármi egyéb sikerének. Nyilván meg sem fordult soha a fejében, hogy beosztottai, munkatársai produkciói, országra-világra szóló leistungjai árnyékba boríthatják az övét. És igaza lett, mert nem árnyékba borították, borítják, hanem épp megnyilvánítják azt. Ilyen háttérrel maga mögött azután Erzsi bátran foghatott bele a nagy könyvtárügyi játszmákba. Ezek közül a hic et nunc legfontosabb terrénumot emelném ki. Győri Erzsébet nyitott az OSZK felé. Ő volt az első, aki úgy volt a KMK igazgatója, hogy egyúttal a Széchényi Könyvtár igazi belső (persze nem titkos) tanácsosa is lett. A főosztályvezetők kicsiny csapata befogadta, méghozzá szívből és örömmel, ő pedig egy tudott lenni ebben a csapatban, belső tag, igazi széchényis. És adta a Széchényinek mindazt, ami abból – talán – a leginkább hiányzott. Azokat a tapasztalatokat és ismereteket, amelyeket a terepen szerzett, tett magáévá. Ezért mondhattam azt, hogy a mai Széchényi kiformálói, a toposz noétoszból alászállott Széchényi vezéregyéniségei közé tartozik ő, és ezért tűnik úgy nekem, hogy a Széchényi-emlékéremre – egyéni produkcióin túl – azért is érdemes, mert ezzel is azt az üzenetet képes közvetíteni, Széchényi-emlékérmesként mintegy szimbolizálni, hogy leomlottak Jerikó falai, a szó igen sok, eleddig talán kellőképpen érzékeltetett jelentéseiben és konnotációiban.
Az egyik legjelesebb német filozófus elmélkedik főművében azon, hogy vajon a gondolat és szó emberei, vagy a tettek férfiai méltók-e inkább a nagyság attribútumaira. Ő sem tudta, én sem merném eldönteni a kérdést. Győri Erzsébetben azonban szeretném a tettek emberét (persze hölgyét) ünnepelni és dicsérni. A pálma, illetve hát az emlékérem – ezúttal – legyen az övé.
És -befejezésül - kérem, engedjenek meg egy személyes vallomást is. No, ne ijedjenek meg, az igazán személyes és forró vallomást ezúttal sem merem elmondani Erzsinek. Azt azonban igen, hogy több ezer írásos megnyilvánulásom legtöbbjének – persze hivatalból – ő volt a szerkesztője, korrigálója, végső formájának jóváhagyója. Ha ezt a laudációt is átadom az ő irgalmatlan szerkesztői ceruzájának, Önök egy egészen emészthető szöveget hallgathattak volna végig. Ezúttal azonban megkerültem őt, kínos helyzetbe hozva Őt, a dicséretektől irtózót és Önöket is, a jobban szerkesztett és fésült szövegekhez szokottakat. Bocsánatot kérek és egyúttal – úgy vélem – negatív tanúságot tettem az ünnepelt jelentősége mellett. Ez is lehet a laudáció egy – tán nem épp kellemes, de meggyőző formája.

Vajda Kornél
vissza